Hosszú éveken át kísértem figyelemmel és vettem részt aktívan a szerzői jogról folytatott vitákban – és idővel feltűntek bizonyos ismétlődő mintázatok. Kijelenthetjük, hogy a szerzői jog hívei alapvetően három fő védvonal mögé bújnak el újra és újra: az egyikkel az érzelmekre, a másikkal a pragmatizmusra, a harmadikkal pedig a felelősségérzetre apellálnak. Jelen cikkben ezek feltárására és ismertetésére teszek kísérletet.

Az első védvonalat, avagy a közönséges golyófogót maguk a művészek jelentik, akikkel az érzelmeinkre próbálnak apellálni. Mert ugye milyen szívszaggató az olyan tehetséges művészek története, akik szívüket-lelküket teszik az alkotásaikba, és mégsem tudnak emberhez méltó módon megélni belőle? Bármily’ meglepő azonban, ez egyáltalán nem egy új fejlemény: soha nem volt könnyű a művészek élete. Biztos jövedelmet akarsz? Keress egy rendes, 8 órás állást. Ezt talán Henry Rollins fogalmazta meg a legjobban, amikor a Black Flagnél szerzett élményeiről mesélt egy interjúban: “Nos, talán kihagytál pár étkezést, vagy talán jöttek a zsaruk és leállították a műsort, de legalább még így sem kellett hamburgerhúst sütnöd vagy automatákat töltened, ami már önmagában is kimondottan jó dolog.”
Itt tehát a lényeg az, hogy minden csak a megfelelő kompromisszumok kialakításának kérdése. Vagy vállal az ember egy unalmas, de legalább kiszámítható és biztos megélhetést nyújtó munkát, és csak a szabadidejét szenteli az írásnak, festésnek vagy bármely más egyéb, neki tetsző művészetnek – vagy pedig “teljes munkaidőben” foglalkozik azzal és felkészül arra, hogy időnként valószínűleg ki kell majd hagynia egy-két étkezést. Ha abból akar megélni az ember, amit szeret, az már bizony luxusnak számít. Nem azért fizetnek a gyárban a munkámért, mert olyan jó móka ott dolgozni: épp ellenkezőleg! Ha olyan jó móka lenne, ingyen is dolgoznék nekik.
És pontosan ugyanezen ok miatt nehéz a művészek dolga is: mert szinte soha nem tárgyalhatnak az erő pozíciójából. Bárkivel is kell egyezkedniük – szórakozóhelyek tulajdonosaival, lemez- ill. könyvkiadókkal, stb. -, mindig hátrányban vannak, mivel tudják róluk, hogy végül úgyis beadják majd a derekukat, mert mindenképp szeretnének fellépni, függetlenül attól, hogy mennyit fizetnek nekik; fellépnek akár ingyen sörért is, de még akár ők maguk is hajlandóak fizetni pusztán csak azért, hogy eljuttathassák az alkotásaikat a közönséghez.
A művészek túlnyomó többségénél tehát így állnak a dolgok – és ezért is csurran-cseppen csak nekik olyan kevés a szerzői jogi ipar által beszedett óriási összegekből. A szerzői jog pedig lényegében (vagy egyáltalán) semmit nem tesz a művészek helyzetének javítása érdekében.

A második védvonal maga az ipar. Ez az érvelés, mely szerint az ipar rengeteg embernek ad munkát, és ha az ipar befuccsol, úgy természetesen az általa biztosított ezer meg ezer munkahely is megszűnik, igen sokaknak okozva így igen komoly gondokat. Ebben már van valamennyi logika is, így esetleg azok is fennakadhatnak rajta, akiket nem hat meg az érzelmekre apellálás, és így az első védvonalon még átjutottak. Elvégre még ha magát a szerzői jogi ipart nem is tartja túl sokra az ember, a puszta pragmatizmus mégis azt sugallhatja, hogy a gazdasági visszaesés még annál is rosszabb lenne.
Valójában azonban egyáltalán semmi okunk nincs aggodalomra: a szerzői jogi ipar továbbra is remekül elvan és legalábbis az előrelátható jövőben a legkevésbé sem fenyegeti a teljes összeomlás veszélye. De még ha fenyegetné is, nos, ilyen az élet, ez a dolgok rendje: rengeteg minden avul el folyamatosan a fejlődés nyomán. Egyes egyének szintjén ez persze valóban tragikus lehet, és akár egész, legnagyobbrészt a szerzői jog által védett anyagokra támaszkodó közösségeket is súlyosan érinthet. Elhagyatott szellemvárossá változtathatná Hollywoodot – ami még kifejezetten érdekes is lehetne. Ilyen értelemben tehát a szerzői jog valóban működik – de ettől még nem jó:
Rövid távú sikerekért biztosít hosszú távú bevételt különböző vállalatoknak, és elfojtja a versenyt. A jogtulajdonosok ugyanis egyre újabb és újabb bőröket nyúzhatnak le ugyanarról az alapötletről, újabb és újabb feldolgozásaival állhatnak elő, míg a többieknek valóban meg kell erőltetniük magukat és érdemi újdonságokkal előállni. És persze mindig lehet perelni is. A szerzői jogi ipar esetleges befuccsolásának legnagyobb vesztesei a vállalati ügyvédek lennének. Kétségbeesetten ostromolnák az embereket az utcán, fűnek-fának ajánlgatva a szolgáltatásaikat – tán még az autód elé is vetnék magukat végső reménytelenségükben. Ha pedig ennivalót adsz egy hajléktalan ügyvédnek, az is a torkán akad – és emiatt jól be is perel majd téged. Ez lesz maga az öltönyös zombi-apokalipszis!

Az utolsó védvonalat a “szerzői jog nélkül nem lenne kultúra sem” állítás jelenti. Ez – a környezetvédelmi kérdésekhez hasonlóan – az ember felelősségérzetére igyekszik apellálni. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez a politikusoknak szánt érv. Elvégre egy politikus nem igazán tudna mit kezdeni a második védvonallal (lévén a politikának nem feladata, hogy biztosítsa egyes iparágak fennmaradását), és még kevésbé látná hasznát az elsőnek (hasonló okok miatt) – ez a harmadik azonban ragyogóan megfelel nekik, mivel erkölcsileg is helyesnek, vállalhatónak, támogathatónak tűnik: tisztelnünk kell a szerzői jogot a gyermekeink érdekében. Elvégre szeretnénk, ha az eljövendő nemzedékek is kulturálódhatnának, nemde? Mert ó, milyen szörnyű is lenne egy szépművészettől, kultúrától és tartalmas szórakozási lehetőségektől mentes jövő.
Mindez persze úgy sületlenség, ahogy van; szerzői jog még sehol sem volt, amikor a kultúra már régen élt és virágzott – és élni és virágozni fog akkor és azután is, ha már holnap mindenestül lelőnénk az egész szerzői jogi ipart. Még az sem apasztaná el a kultúra folyamát, ha egyáltalán sehogyan nem kereshetne senki egyetlen árva fillért sem az alkotásaival; az emberek akkor is alkotnának továbbra is. És hogy ezt mégis honnan veszem? Elég csak körülnézni az interneten – az ugyanis már most is teli van ingyen kultúrával, lásd blogok, YouTube, stb. Egyszerű szóviccektől és vicces macskás képektől kezdve lélegzetelállítóan profi és fantasztikusan jó filmekig minden megtalálható. Ez mind kultúra és mind ingyenes vagy nonprofit jellegű. A világ Lars Ulrichjai számára ez talán sokkoló lehet, de mindenki másnak magától értetődő.

Az önkifejezés vágya ugyanis összehasonlíthatatlanul erőteljesebben hajtja és motiválja az embert, mint a pénzszerzés lehetősége. Ezért is alkotnak sokan újabb kultúrtermékeket már meglévők remixelésével, fel- és átdolgozásával akár akkor is, ha közben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ezért akár be is perelhetik őket. És – ami még rosszabb – ugyanezen ok miatt fejezik ki magukat az emberek és alkotnak új kultúrát még olyan helyeken is, ahol pedig még az államhatalom is vadászik rájuk emiatt.
Csak kevesen – azok viszont annál hangosabban – igyekeznek elhitetni az emberekkel azt, hogy az alkotás legfőbb inspirációja a pénzszerzés lehetősége. Az ő esetükben ez talán még valóban igaz is, ám mindenki más esetében hamis. Mi, többiek, egyszerűen csak ki akarjuk fejezni magunkat, alkotni akarunk, és ha még egy kis vállveregetést is kapunk az erőfeszítéseinkért, hát annál jobban örülünk. Ha azt látom, hogy valaki megosztotta az egyik cikkemet, nem csikorgatom a fogamat amiatt, hogy ezért nem kapok pénzt (vagy, ahogy a szerzői jogi ipar fogalmaz, hogy emiatt pénzt veszítek), hanem elönt a jóleső, meleg büszkeség afelett, hogy láthatólag valami olyasmit sikerült alkotnom, ami másoknak is tetszik, másokat is inspirál és amit ezért szeretnének megosztani másokkal is. És örülök, lelkesebb, magabiztosabb leszek.
Ha azonban csak fizetség ellenében osztanám meg az írásaimat az emberekkel, úgy a legtöbben jó eséllyel nem fizetnének érte, és így én is elesnék ezektől a “tizenöt percnyi hírnév”-alkalmaktól és a velük járó – hogy teljesen őszinte legyek – elégedett önteltségtől. És attól a plusz örömtől, lelkesedéstől és magabiztosságtól is, ami újra és újra átsegít az egymást követő munkanapjaimon.

A szerzői jog soha nem a művészek javadalmazásának biztosításáról szólt. Ha ez lenne a lényege, akkor bizony katasztrofális kudarcnak minősíthetjük, amint arra Rick is rámutatott a saját cikkében. Nem is azért hozták létre, hogy a kultúra fennmaradását biztosítsák. Ha ez így lenne, az azt jelentené, hogy a szerzői jog megjelenése előtt soha, senki nem alkotott semmi olyasmit, amit kulturális értéknek lehetne minősíteni. Ezt az állítást azonban már egyes franciaországi barlangok is látványosan megcáfolják.
A szerzői jog nem más, mint egész egyszerűen az egyes vállatok számára államilag engedélyezett cenzúrázási és monopolizálási jog egy formája. Ezért is nevezik szerzői jognak [illetve, az e téren kifejezőbb és őszintébb angol eredetiben másolási jognak (copyright) – a ford.]. Első megjelenésük óta persze a szerzői jogi törvények is sokat változtak, és bár rendkívül rossz hatásfokkal működnek, a jogtulajdonosok érdekeit azért – mondhatni – így is védik. Ami azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy ettől ez még mindig csak egy államilag biztosított monopolizálási jog és a cenzúra hatékony eszköze is egyben.
Az egymillió dolláros kérdés tehát a következő: ha tudjuk, hogy lényegét tekintve a szerzői jog nem más, mint a cenzúra egy formája, és ha elfogadjuk azt az állítást, hogy szerzői jog nélkül senki nem teremtene kultúrát, akkor mégis mi szükség volt egyáltalán a szerzői jog megalkotására? Ha annak hiányában eleve soha nem is létezett az, amit elvileg védenie – ill. elhallgattatnia – kellene? Érted?